Október 2. Szerda

       Reggel a telefonom ébresztett fel.Valaki hívott.Amikor kinyitottam a szemem, és már láttam is, megláttam a képernyőn villogó Peti nevet.Gondoltam, ha ilyenkor hív, akkor biztosan valami fontos, így hát felvettem.
-Mondd.-a hangom még számomra is felismerhetetlen volt.
-Felébresztettelek?-kérdezte félve.
-Igen.-motyogtam.
-Ó, bocs.De te és Szili jártok?
-Ajj Peti....-nyöszörögtem, és azzal letettem.Nem akartam reggel korán már mesélni mindenkinek, hogy én már pedig nem járok Szilivel.
     Semmi életkedvem nem volt, nem akartam suliba menni, csak otthon szerettem volna maradni, és nem tenni semmit.El akartam mindent felejteni, ami a sulival kapcsolatos, és vissza akartam kapni a régi életem. Újra kisgyerek szerettem volna lenni, amikor még csak az volt a legnagyobb gondom, hogy lekésem a kedvenc mesém.Amikor még anyu csak rám figyelt, és nem dolgozott.Amikor még nem váltak el a szüleim.Amikor még minden tökéletes volt.De nem mehettem vissza.Itt kellett maradnom, és szembenéznem a valósággal.Nem könnyű.Az életben semmi nem könnyű, de mindennel meg kell küzdeni, hogy aztán a végén azt mondhasd, megcsináltam.De számomra az még nagyon messze van.
     Erőt vettem magamon, komótosan elkészültem, majd szépen elindultam a suliba, közben meg azon gondolkodtam, hogy mit fogok mondani a többieknek, akik abban a hitben élnek, hogy én és Szili járunk.Pedig nagyon nem így van.Ha Ivett nem tudta volna meg...Igazából nem is volt mit megtudnia.Az egész Szili miatt van.Bár ne segítettem volna neki akkor.Mondjuk, ha most egy időgéppel visszamennék, és tudnám, hogy mi lesz akkor, ha segítek neki, akkor is megtenném.Mert nagyon kevés idő alatt lett a legjobb barátom, aki mindig ott volt, hogy segítsen.Emlékszem, amikor szakítottam Norbival, ő segített.Pedig még csak meg sem kértem rá.
      Amikor a sulihoz értem, megálltam előtte, és felnéztem rá.Arra gondoltam, hogy ez az utolsó lehetőségem arra, hogy elszakadjak.De nem tettem.Csak nagyot sóhajtottam,-amolyan filmszerűt- és bementem.Tudtam, hogy gyorsan terjednek a hírek, és számítottam rá, hogy sokan fogját tudni a pletykát, ami még csak nem is igaz.Tudtam, hogy azzal nem érek semmit, hogy mindenkinek, aki szembe jön velem, és gratulál, elmondom, hogy én márpedig nem járok Szilivel, tehát valami mással kellett a suli tudtára adni, hogy nem járunk.
     Felmentem az osztályba, és épp ledobtam a táskám a padomra, és már oda is siettem Szilihez, aki nem nagyon törte magát azon, hogy kimagyarázza ezt az egész helyzetet, sőt még az osztályban sem mondott senkinek semmit.Mindenki abban a hitben volt, hogy járunk.
-Jó reggelt.-ültem fel a padjára, mire felpillantott a telefonjából.
-Neked is.-köszöntött.
-Hogy tudsz ilyen nyugodtan ülni?-kérdeztem tőle hitetlenül.
-Mert hiába mondanám mindenkinek, aki szembe jön velem, hogy márpedig mi nem járunk, mert nem érnék vele semmit.-vonta meg a vállát.
-De akkor itt fogsz ülni, és hagyod, hogy az egész suli rólunk beszéljen?Ráadásul még csak nem is igaz, hogy járunk.-mondtam neki dühösen.
-Nyugi.Egy idő után majd leszállnak a témáról, és rájönnek, hogy nem igaz.-jelentette ki nyugodtan.
-És addig mi lesz?-kérdeztem.A türelmem már erősen a végéhez járt.
-Ha kérdeznek, akkor mondd azt, hogy nem járunk, ha meg gratulálnak, akkor tedd a hülyét, és kérdezd meg hogy miért.-felelte lazán, majd ismét elmerült a telefonjában.Vállat vontam, és elsétáltam a helyemre.
     Valamilyen szinten azért bosszantott, hogy Szili nem nagyon izgatja magát, de be kellett látnom, hogy annál többet én sem tehetek.A tanórákon nem volt semmi izgalmas, én a legtöbbjükön nyitott szemmel aludtam.Szüneteken, meg legtöbbször a helyemen ültem.Egy leheletnyit azért zavart, hogy valahányszor Márk elment mellettem, belerúgott vagy a székembe, vagy a padomba, és amikor megkérdeztem, mi baja van, csak annyit mondott, hogy véletlen volt.Ja persze véletlen.Pff.Amikor véget ért a tanítás, Fruzsival indultam haza.
-Kérdezhetek valamit?-kezdte félve.Bólintottam, úgy hogy folytatta.-Te és Szili tényleg jártok?-kínosan elmosolyodtam.
-Úgy nézünk ki?-kérdeztem vissza.
-Nem.-jelentette ki.
-Na látod.Meg is válaszoltad a saját kérdésed.-veregettem meg a vállát.
-De akkor miért mondta mindenkinek Ivett, hogy jártok?-vágott értetlen fejet.
-Hosszú.-mondtam, és kinyitottam a kaput.-Holnap találkozunk.-köszöntem el tőle, majd bementem a házba, egyenesen fel a szobámba, és úgy ahogy voltam bedőltem az ágyamba.
   Nem tudom pontosan mennyi időt feküdtem ott.Egyszer csak rezegni kezdett a telefonom a zsebemben.
-Igen?-emeltem a fülemhez a készüléket.Döbbenet, félelem, és harag váltakozott bennem.Ledöbbentem, mert hívott.Féltem, mert lehet hogy baja esett, azért hív.És még mindig haragudtam rá.
-Szia kicsim!Hamarabb hazamegyek, és csak azért hívlak, hogy mit...-nem tudta tovább mondani, mert félbeszakítottam.
-Anyu!Ne hidd azt, hogy ezzel megváltoztatsz bármit is.Azzal, hogy ma haza jössz korábban, semmi sem fog változni:ugyanúgy el fogok költözni apához, ugyanúgy fogsz az elkövetkezendőkben is dolgozni.Ismerlek.-fejeztem be.
-Rendben.Fél óra múlva otthon vagyok.-mondta letörten.
   A beszélgetés után pár perccel felkeltem az ágyról.Kikapcsoltam a telefonom, és félretettem az immár három napja érintetlenül heverő Macbook-om mellé.Bepakoltam holnapra, majd nemes egyszerűséggel leültem a földre.Gondolkodtam pár percig, azon, hogy mi történik körülöttem.Lehet, hogy túlreagálom.Mindig is érzékeny típus voltam, de sosem mondtam el senkinek ami bántott.Soha életemben nem bíztam meg senkiben, mindig magamba fojtottam az érzéseim.Lehet hogy rosszul tettem, és teszem.De nem tudnám senkinek sem elmondani, azt ami bennem zajlik.
   Nem hittem a szememnek, amikor anya kocsija állt meg a ház előtt a beszélgetésünk után fél órával.Láttam rajta, hogy bántja a dolog, de nem tud dönteni.Amikor megpillantottam az arcát, nem olyan volt mint régen.Meggyötört volt, és bár rég hozzászokott a kevés alváshoz, most sötét karikák éktelenkedtek fáradt szemei alatt.Látszott rajta, hogy nincs jól.Látszott, hogy valami nagyon bántja.Egész személyéből sugárzott a határozatlanság, megbánás és szomorúság.Tudtam, hogy ha elhatározom, hogy elköltözöm, akkor azzal szinte ketté szakítom anyut, mert a munkáját legalább annyira szereti mint engem, és ő is tudja, hogy ha engem akar maga mellett tudni, akkor a munkáját kell feladnia, de ha a munkáját szeretné megtartani, akkor engem kell elengednie.
   Bejött a házba, kulcsát letette a bejárati ajtó melletti asztalra.Belépett a nappaliba, ahol én ültem, és bátortalan mosoly szaladt végig az arcán.
-Szia.-köszöntem neki halkan.
-Szia.-a halvány mosoly arcára költözött, amikor látta, hogy nem vagyok dühös.-Milyen napod volt?
-Jó, vagyis, unalmas.Mindenki azt hiszi, hogy Szilivel járok, de nem vészes.-vontam meg a vállam.-És neked?
-Hosszú.-mondta.-Ki az a Szili?-nézett rám kérdőn.Nagyot sóhajtottam, majd válaszra nyitottam a számat.
-Egyik osztálytársam.És azt hiszem a legjobb barátom.-válaszoltam.
-Értem.És miért hiszik az, hogy jártok?-kérdezte.
-Hosszú.-sóhajtottam.
-Van időm.-mondta, miközben hátradőlt a kanapén.Én még mindig a földön ültem.Hátam nekidöntöttem a falnak, és nagy vonalakban felvázoltam anyunak a történetet.Mondjuk a csókos részt kihagytam, de nem baj.Amikor befejeztem, elgondolkodott.
-Végül is ez csak egy pletyka, majd rájönnek, hogy nem igaz.-mosolyodott el biztatóan.
-Tudom.
-De ugye nem fordult meg a fejedben...-nem hagytam, hogy tovább mondja.
-Nem, dehogy!-vágtam a szavába.
-Tudod, hogy annak nem szabad megismétlődnie.-mondta komolyan.
-Tudom.És nem is fog.Nem akarok még egyszer sulit váltani.-jelentettem ki.
-Rendben.-mosolygott rám.-Elkezdtél már pakolni?-Amikor ezt kérdezte, eltűnt a mosoly az arcáról.
-Ööö. Hát nekikezdtem, de nem igazán haladtam vele.-vakargattam a tarkóm.
-Nem baj.Ráérsz még.Biztosan ezt akarod?-kérdezte reménykedve.
-Tudod, hogy úgy jobb nekem.-jelentettem ki.
-De apád szállodát vezet, nem bíztos, hogy amellett sok ideje maradna rád, és...-kezdte, de én félbeszakítottam.
-Igen, apu szállodát vezet.De nem szereti annyira  a munkáját mint te.-Mondtam, és azzal fogtam magam, és feljöttem a szobámba.