December 1, Vasárnap.

   Úgy ébredni, hogy tudod, ma annak a személynek kell a temetésén megjelenned, aki életet adott neked, és felnevelt, borzasztó. Senkinek nem kívánom azt az érzést.Mára már kezdett bennem tudatosulni, hogy többé nem lesz velem anyu, és minél jobban tudatosul bennem, annál jobban fáj.Sosem hittem volna, ha egyszer majd így alakul, akkor ennyire meg fog viselni.De tévedtem.
   Egész délelőtt ültem az ágyamban, és csak bámultam magam elé, amíg apu nem kopogott be a szobámba.
-Nemsokára indulunk, készülj el!-mondta halkan, majd el is tűnt.
   Úgy tettem ahogy kérte, felvettem a már előre kikészített fekete ruhám, majd ki sminkeltem magam, és készen is voltam.Nem tudtam, hogy ki fogom-e bírni, vagy sem, úgy voltam vele, hogy ezt muszáj megtennem, ha másért nem is, akkor anyu miatt.
   A temetés nagyon szép volt, épp olyan, amilyet anyu érdemel.Amikor leengedték a földbe, csak akkor tudatosult bennem igazán, hogy nincs többé.De azzal együtt egy különös érzés fogott el, ami nem engedte, hogy gyenge legyek, és sírjak.Ő sem szeretné.A tudat, hogy nem lesz többé mellettem, így is borzasztó, de már egy kicsit könnyebb.A szertartás végén hazamentünk.Márk is jött velünk, azt hiszem úgy gondolta, hogy ha a temetés alatt nem sírtam, akkor utána fogok, és mellettem akart lenni.De nem sírtam.Valamiért nem tudtam.Csak leültem a szobámban, és figyeltem a velem szemben ülő Márkot.
-Jól vagy?-kérdezte az arcomat fürkészve.
-Igen.-bólintottam.-Valamiért most sokkal jobban érzem magam mint az elmúlt napokban.
-Ennek örülök.-mosolyodott el halványan, majd odajött hozzám, és átölelt.
-Köszönöm.-suttogtam a fülébe.
-Mit?
-Hogy itt vagy velem.Hogy nem hagytál egyedül.Hogy akármennyire is dühös voltál rám amiatt a telefonszám miatt, amikor szükségem volt rád, jöttél.És ezért nagyon hálás vagyok neked...Szeretlek.-mondtam.
-Én is szeretlek.Mindennél jobban.-ölelt át újra.