December 20. Péntek.

   Reggel átlagosan ébredtem, elvégeztem a reggeli teendőim, majd felöltöztem.Éééés, innen már nem ment minden a megszokott kerékvágásban, ugyanis a saját kocsimmal mentem suliba! ( :D )Illetve először elmentem Márkért, mert tegnap felajánlottam neki, hogy elviszem.Az utcájukba bekanyarodva láttam, hogy ott áll az út szélén, zsebre vágott kézzel és gondosan beállított frizurával.Amikor meglátta, hogy én vezetem az autót, egyik kezét kivette a zsebéből, feltartotta, majd "stoppolt".Lassítottam, majd megálltam mellette, és leengedtem az ablakot.
-Merre?-kérdeztem halál komolyan.
-Arra.-mutatott az egyik irányba, mire nem bírtam tovább, és elnevettem magam.
-Na, szállj be!
-Héé!Az oké, hogy van jogsit, de tudsz biztonságosan vezetni?-kérdezte ijedtséget tettetve.
-Naa, ennyire nem bízol bennem?-kérdeztem és igyekeztem  "ijedt" arcot vágni.
-Jó, na. A kezedbe adom az életem.-mondta mosolyogva miközben beszállt.
-Úgy vigyázok rá, mint a szemem fényére.-mondtam miközben közel hajoltam hozzá, majd hosszasan megcsókoltam.
   A sulihoz érve mindenki csodálkozó pillantásokkal méregetett minket, de volt aki ha egy pillantással ölni lehetett volna, akkor megtette volna.De én nem foglalkoztam velük, csak boldogan lépkedtem a barátom mellett.A tegnapi naphoz képest ma elég nyugis volt minden.Szinte túl nyugis.Amikor kicsengettek utolsó óráról, Márkkal mentünk ki a suliból, majd szálltunk be az autómba (Te jó Isten, milyen jó ezt így kimondani! :D).
-Ez így nem lesz jó.-motyogta, miközben elindultunk.
-Mi?-néztem rá értetlenül.
-Nem érzem magam férfinak.-jelentette ki.
-Bocs, de még mindig nem értem.-ráztam meg a fejem.
-Te hozol, és viszel suliba engem, holott ennek fordítva kéne lennie.-magyarázta.Jobban belegondolva igaza van. Erre nem is gondoltam...
-Ha gondolod, akkor ezentúl mehetsz gyalog is, nem kell velem jönnöd.-vontam meg a vállam, és próbáltam azt mutatni, hogy ez nem is olyan nagy dolog. És tényleg nem az. Legalább is szerintem. Mondjuk én nem vagyok pasi, nem tudom, hogy ez az ő egójukat mennyire sérti meg, de én a helyében nem fújnám fel a dolgot.
-Vicces vagy.-dünnyögte megbántottan.
-Hé, nyugi.Szerintem ez nem nagy dolog.-mosolyogtam rá kedvesen.
-Neked talán nem, de nekem az.-motyogta.Nem vagyok jó vigasztalásban, fogalmam sincs mit kellett volna mondanom.-Talán vennem kéne egy kocsit.-tűnődött.
-Miért?Azért mert szükséged van rá, vagy az egód miatt?-kérdeztem tőle, mire ő csak lehajtotta a fejét.-Gondoltam.-suttogtam miközben megálltunk Márkék háza előtt.
-Bejössz?
-Hát, nem is tudom.-vontam meg a vállam.
-Hé, ennyivel jössz nekem.-villantott meg egy 1000 wattos mosolyt.
-Mi?-nevettem el magam.
-Én egy csomót lógtam már nálatok, de te még nem voltál nálunk mióta járunk...-nézett rám kiskutya szemekkel.
-Na jó.-adtam be a derekam, mire ő csak mosolygott.
   Bementünk a házba, és azon belül is a szobájába.
-Oké, mit csinálunk?
-Beszélgetünk.-jelentette ki.
-Oké.-egyeztem bele.-Hol vannak a szüleid?-kérdeztem, mert feltűnt, hogy senki sincs a lakásban.
-Dolgoznak.Szinte haza sem jönnek, és ha haza is jönnek, akkor meg itthon dolgoznak...-vonta meg a vállát.
-Értem.-bólogattam együtt érzően.-Tudom milyen.-sütöttem le a szemem.Anya is élt-halt a munkájáért.Szinte alig láttam...Bármit megadnék, ha még élne...Az sem érdekelne, hogy ha százszor fontosabb lenne neki a munkája mint én, csak éljen...Gondolataimból Márk érintése hozott vissza a valóságba.
-Hé, jól vagy?-kérdezte halvány mosollyal az arcán.
-Igen, persze. Csak elbambultam.-erőltettem mosolyt az arcomra.
-Na gyere ide.-húzott mosolyogva az ölébe, én meg idétlen vigyorral az arcomon tettem eleget kérésének, és már cseppet sem bántam hogy bejöttem. Miután sikeresen elváltunk egymástól kezdett kínos lenni a csend, amikor megszólalt.
-Nézünk filmet?
-Oké, mit nézünk?-kérdeztem lelkesen.
-Mondjuk valami horror?-ajánlotta fel.
-Nem, azt nem szeretem.
-Nem szereted, vagy félsz?-arcán egy magabiztos mosoly jelent meg.
-Mi? Én hogy félni?Egy filmtől? Na ne röhögtess.-talán egy kicsikét túljátszottam a szerepem...Kicsit...
-Hát, oké. Akkor semmi akadálya annak, hogy horrort nézzünk.Mondjuk, Megkínozva?-kérdezte eszelős vigyorral az arcán.
-Neeem, nézzünk valami normálisat!-hisztiztem.
-Tehát akkor mégis félsz egy filmtől...-mosolygott.
-Nem, dehogy.Csak...-semmi pénzért nem akartam bevallani neki, hogy félek a horrorfilmektől.-Na jó, legyen.-sóhajtottam.
-Oké.-puszilta  meg a homlokom.
   Pár perccel később már a nappaliban ültünk popcornal a kezünkben, és vártuk hogy elkezdődjön a film.
-Ha félsz, itt vagyok.-mosolygott rám magabiztosan, mire én vágtam egy grimaszt.
   Kb. a második rémisztő jelenetnél tarthattunk, amikor ösztönösen odabújtam Márkhoz, aki önelégült vigyorral az arcán nyomott egy puszit a fejem búbjára.Ezek után a filmet úgy néztem végig, hogy amikor rémisztő jelenet következett belefúrtam a fejem Márk mellkasába, és azt kérdezgettem, hogy "Vége? Mondd hogy vége!Wááááá!".
-Nem félsz egy filmtől mi?-kérdezte Márk, amikor vége lett.
-Na jó, talán egy kicsit.-ismertem be.
-Egy nagyon kicsit.-mondta mosolyogva, majd megcsókolt.-Még egy film?
-Nem, most inkább haza mennék, ha nem gond.
-Már is?-kérdezte lebiggyesztett szájjal.
-Igen, ma még nem is voltam otthon, meg éhes is vagyok és...-folytattam volna, de a lehető legédesebb módon hallgattatott el, ahogy azt lehetséges (:D).-Na jó, talán maradhatok még egy kicsit.-motyogtam két csók között.
    Meghitt pillanatunkat Márk telefonjának a pittyegése zavarta meg.
-De viszont ha menni akarsz, akkor akaratod ellenére nem tarthatlak itt.-vonta meg a vállát.-Gyere, menjünk.-húzott az ajtó fele.
-Hát, oké.-vontam meg a vállam értetlenül.Kicsit azért furcsa volt, hogy Márk az egyik pillanatban még azt akarja, hogy maradjak, a másikban meg épp hogy nem dob ki a házukból...
   Amikor hazaértünk (igen, Márk is jött :D ) a házban korom sötét volt.Érdekes.Ahogy közeledtünk a házunk fele, hirtelen leesett, és mindenre rájöttem.Meglepetésbulit szerveztek nekem.Nem bírtam ki, amikor az ajtó elé értünk muszáj volt szóvá tennem.
-Most ugye, abban a pillanatban amint bementem felgyúlnak majd a fények, és egy csomó ember azt fogja kiabálni, hogy meglepetés?-kérdeztem kislányosan.
-Honnan veszed, hogy pont neked szerveznénk meglepetésbulit?-kérdezett vissza Márk eléggé zavartan, ami nekem elég volt.Már biztos voltam abban, hogy az ajtó, ami előtt állok egy meglepetésbulit rejteget.
-Értem.-mosolyogtam.
   Éééés *dobpergés* igazam lett! Amint bementem a lakásba minden lámpa felkapcsolódott, és egy csomó ember egyszerre kiáltotta hogy "MEGLEPETÉÉS!" Én meg ugyanabban a pillanatban azt kiáltottam, hogy "TUDTAAAM!".Szerencsére vagy én voltam túl halk, vagy az engem ünneplők túl hangosak, ezért nem hallotta meg senki. Kb. 50 ember volt összegyűlve, és mind az 50 felém kezdett el közeledni.10 perc kellett, mire mindenki átadta az ajándékát, és felköszöntött.Már azt hittem, hogy tényleg mindenki végzett, és kerestem volna meg Márkot, amikor egy ismerős arc közeledett felém.
-Boldog szülinapot!-mondta mosolyogva, majd miután átnyújtotta az ajándékát megölelt.
-Hát te?-ráncoltam a szemöldököm.
-Hát én?-kérdezett vissza.-Nem örülsz nekem?
-Dehogy nem, csak eltűntél...-vontam meg a vállam.-De nagyon örülök neked.-mosolyogtam rá.
-Sajnálom.-sütötte le a szemét.-Amikor közölted velem, hogy számodra csak egy barát vagyok, akkor úgy gondoltam jobb ha nem találkozunk többet...Nekem sokkal többet jelentettél mint egy barát.-rántott vállat szégyenlősen.Nem tudtam mit tegyek, ezért csak elmosolyodtam, és ölelésre nyitottam a karom.
-Na gyere ide.-mondtam, mire ő viszonozta a mosolyom, és megölelt.Ölelésünket Márk "köhögése" zavarta meg.
-Ó szia.-léptem oda mellé, mire ő reflexből átkarolt fél karral.-Ő itt Krisztián.-mutattam rá a fiúra.-Krisztián, ő itt a barátom, Márk.-mutattam rá a mellettem álló srácra.
-Örülök.-mondta erőltetett mosollyal, vagy inkább vicsorral az arcán Krisztián, majd szó nélkül ott hagyott minket.
-Kedves.-állapította meg Márk.
-Régen tetszettem neki...-vontam meg a vállam.
-És most?-kérdezte felvont szemöldökkel.
-Nem tudom, hogy most tetszem-e neki, csak annyit mondott, hogy régen több voltam neki mint barát.-mondtam mire ő nem mondott semmit, csak gondolkodott.-Na mi van féltékenykedünk?-kérdeztem mosolyogva.
-Van okom rá?-kérdezte még mindig ugyanazzal az arckifejezéssel.
-Lehet.-mosolyodtam el huncutul, mire neki kikerekedtek a szemei.-Csak vicceltem.-csókoltam meg.
-Nem akarlak elveszíteni...-suttogta úgy, hogy csak én halljam.Olyan hirtelen jött ez a kijelentés, hogy nem tudtam mit reagáljak, ezért jó szorosan megöleltem, amit viszonzott.
  Nem volt olyan "hű de nagy buli" anyu miatt, de ez így pont jó volt.Éjfél körül a buli a tetőfokára hágott, mert addigra már mindenki vagy kellően becsípett, vagy csak jól szórakozott azokon akik kicsit túlzásba vitték a piálást.Éppen Fruzsitól búcsúztam, amikor két kar ölelte át a derekam.Mivel háttal voltam nem láttam, csak azt éreztem, hogy az illetőből csak úgy áramlik a pia szag.
-Táncolunk?-suttogta a fülembe, mire én nagy erőfeszítésekkel, de kibontakoztam az öleléséből, és szembeálltam vele.
-Nem hiszem hogy jó ötlet...Nem kéne haza menned?-kérdeztem félve Krisztiántól.
-Csak egy tánc, és már itt sem vagyok.-Egy ideig mérlegeltem a helyzetet, és végül döntöttem.
-Rendben.-egyeztem bele.-De csak egy tánc!-hadonásztam a mutatóujjammal.
   Megragadta a kezem, és elindult a "táncparkettre".Éppen egy lassú szám ment. Átölelte a derekam, és én megpróbálva tartani a tisztes távolságot a nyaka köré fontam a karom.Kb. a szám felénél közelebb húzott magához, mélyen a szemembe nézett, majd tekintete ajkaimra vándorolt.Ekkor tudatosult bennem, hogy mit szeretne.A karomat elvettem a nyakától, és védekezően magam elé tartottam, de akkor már késő volt.Megcsókolt...Nem tudom miért, de nem ellenkeztem. Sőt. Visszacsókoltam.Akkor abban a pillanatban nem érdekelt semmi. Az sem, hogy mindenki minket néz, az sem hogy nem lenne szabad Krisztiánnal csókolóznom, és legvégül az sem, hogy éppen annak az embernek okozok hatalmas csalódást, akit életemben először szeretek igazán...
   Két perccel később lihegve váltunk el egymástól, és csak akkor tudatosult bennem, mit tettem, amikor Krisztián válla fölött megláttam Márkot.Érzelem mentes arccal nézett a szemembe. Tekintetéből csak úgy sugárzott a megvetés.Nem törődve Krisztiánnal, félrelöktem, és elindultam Márk felé.
-Kitalálom.Meg akarod magyarázni?-kérdezte indulatosan, de nem hagyta, hogy megszólaljak.-Tudod mit?Nem érdekel.-mondta, majd otthagyott.Utánaindultam, és a kapuban be is értem.
-Kérlek!-kiáltottam, mire megfordult.-Tudom hogy hibáztam, és azt is tudom, hogy nincs mentség arra amit tettem...
-Nincs hát!-ordította.-Mi itt és most végeztünk!-jelentette ki nyugodtan, majd otthagyott.
   Akkor, abban a pillanatban mérhetetlen fájdalmat éreztem.Mintha kitépték és utána még jól meg is taposták volna a szívem.A könnyeim megállíthatatlanul potyogtak, a lábaim felmondták a szolgálatot, én meg összeestem, és a hideg földön elterülve zokogtam...