December 21. Szombat.

Sziasztok! :D

Először is, Bocsánatot szeretnék kérni, azért, hogy ilyen későn hoztam a részt, de nagyon sok dolgom van, és egyszerűen nem jut időm az írásra.

Továbbá szeretném Megköszönni azoknak, akik még most is szinte minden nap csekkolják az oldalt, hogy nem-e került fel új rész.

Próbálom ezentúl majd hamarabb hozni a részeket. :)

xxCsíllúú :]

   Reggel a tegnapi ruhámban, csapzott hajjal, szétkenődött sminkkel, és nulla életkedvvel ébredtem.És ezt csak magamnak köszönhetem.Magamnak köszönhetem, hogy az egyetlen fiú, akit igazán szeretek, most utál.Hogy látni sem akar.És ami a legrosszabb, hogy mindez jogos.Bele sem merek gondolni, hogy mekkora fájdalmat okoztam neki azzal, hogy mindenki előtt csókolóztam Krisztiánnal...Dühös vagyok.Dühös vagyok magamra, mert nem tudtam magamnak parancsolni, mert hagytam a kísértésnek, mert nem tudtam megállni.Úgy látszik, ha az életem egy kicsit rendbe jön, akkor az nekem nem jó, és folyton el kell rontanom valamivel...Nem tudom most mit csináljak.Felhívnám Márkot, de tudom, hogy semmi értelme, mert most én vagyok az utolsó ember a világon, akivel beszélni akar...Hagynom kell neki egy kis időt, de a tudat, hogy most bizonyára miattam szenved felemészt.Szinte fizikai fájdalmat érzek amiatt, hogy megbántottam, és hogy most nem lehetek mellette.Mert nem akarom elveszíteni.Mert szeretem.És ezt nem tudnám neki annyiszor elmondani, hogy kifejezzem vele azt amit érzek...
   A tegnap estéről annyi az utolsó emlékem, hogy zokogva ülök a hideg földön.Komótosan kikászálódtam az ágyamból, és lezuhanyoztam. Megpróbáltam emberi külsőt varázsolni magamnak, de nem jártam sikerrel.
   Egyetlen programot terveztem mára, és az is csak annyi volt, hogy ön marcangolva ülni, és bámulni ki a fejemből.
   Lecsoszogtam a konyhába, amit még mindig a tegnapi buli maradványai díszítettek.Nagyjából fél óra alatt rendbe szedtem, majd egy almával átmentem a nappaliba, ami hasonlóképpen nézett ki mint a konyha. Itt is nekifogtam takarítani, de addigra már felkelt apu is, és nem hagyta, hogy azt is én csináljam. Így hát felmentem a szobámba, és folytattam a mára tervezett teendőmet.
   Délután valaki kopogás nélkül berontott az ajtómon, majd leülve az íróasztalom melletti székre rám nézett.Méregetett egy darabig, majd megszólalt.
-De szarul nézel ki!-állapította meg.
-Igen, én is szeretlek...-sóhajtottam nyúzottan.
-Te tényleg sosem mondtad neki, hogy szereted?-csapott bele a közepébe Szili.
-De!-kezdtem heves tiltakozásba.-Nekem nem olyan könnyű kimondani azt amit érzek...-vontam meg a vállam.
-Ja, vágom, de azért az mégis durva, ha az ember azt mondja, a másiknak, hogy nem akarja elveszíteni, és az semmit nem mond, csak megöleli,utána 1 órával meg mással csókolózik...-magyarázta.
-Tudom, hibáztam.
-Igen.
-Egy barom vagyok.
-Igen.
-Elcsesztem.
-Igen.
-Ajj, meg akarok halni!
-Igen.-vágta rá, majd amikor eljutott az agyáig a kijelentés, megváltoztatta a véleményét.-Mi? Dehogy!Szereted...
-Igen...-vontam meg a vállam.
-És ő is szeret.
-Ja, csak ő múlt időben.-mosolyodtam el kínosan.
-Ezt csak ő tudja...De majd próbálj meg beszélni vele, sosem tudhatod.-vonta meg a vállát.
-Nálad optimistább embert még sosem láttam.-ráztam a fejem hitetlenül.
-Az lehet, de most mennem kell.-pillantott a telefonjára, majd felpattant, és egy "viszlát" kíséretében távozott.
   Megpróbáltam hívni Márkot, de nem vette fel. Üzenetet is hagytam neki, de arra sem reagált.Hirtelen felindulásból elővettem a MacBook-om, és elkezdtem pötyögni rajta.Gondoltam egyszer majd úgy is megkapja az e-mail-em, és akkor vagy válaszol,-ami azt jelenti, hogy még érez valamit irántam-vagy nem. Az utóbbira inkább nem is gondolnék...
   A nap további része azzal telt, hogy ültem, és bámultam ki a fejemből, ha pedig nem, akkor az e-mailjeim csekkoltam 5 percenként.