December 24. Kedd.

Sziasztóók!

Öhm, tudom, hogy nagyon régen hoztam részt, ezért most igyekeztem hosszúra írni ezt.

Nem akarom sokáig húzni az  időt ezért csak annyit még, hogy 

Sajnálom, 

és 

Köszönöm. <3

xxCsíllúú. :]

   Az elmúlt napokban csak magamat emésztve ültem.Nem is értem.Játszom a mártírt, miközben mindent magamnak köszönhetek.Szánalmas vagyok.Be kell látnom, hogy Márk nem fog nekem megbocsájtani, és bármilyen nehéz is, de tovább kell lépnem.Tisztán és világosan a tudtomra adta, hogy nem akar tőlem már semmit.És én meg tiszteletben tartom a döntését.Noha, lehet hogy évek vagy esetleg évtizedek kellenek majd, hogy az érzés amit iránta érzek valamilyen szinten elmúljon, tudom, hogy ez a helyes.De persze ez nem azt jelenti, hogy ha most valami csoda folytán megbocsájtana, akkor nem ugranék a nyakába.Ha most egy nyálas romantikus filmben lennénk, eljönne, és közölné, hogy megbocsájt, és ad egy utolsó esélyt.De ez a valóság.És nem egy romantikus film, aminek Happy End a vége.
   Reggel elég korán keltem fel.A szülinapom óta most először varázsoltam magamnak elfogadható külsőt.Vagyis most először öltöztem fel normálisan, és sminkeltem ki magam.A telefonomat kikapcsoltam, és elhatároztam, hogy az első apuval, és anyu nélkül töltött Karácsonyt csak apuval töltöm.Egy állmosolyt magamra varázsolva mentem le a konyhába, ahol apu már javában főzte az ebédet.
-Szia.Segítsek?-Látszólag megleptem a "jókedvemmel", mert először csak furán méregetett, majd viszonozta a mosolyom, és szólásra nyitotta a száját.
-Szia. Nem kell, megoldom.Mi ez a hirtelen jókedv, ha szabad érdeklődnöm?-nem igazán akartam válaszolni, úgyhogy megpróbáltam elterelni a témát.
-Mit főzöl?-érdeklődtem, mire egy sóhaj hagyta el a száját.
-Márkkal végleg vége?-kérdezte egy kis idő után.
-Rajta múlik.-vontam meg a vállam.
-Szereted.-jelentette ki.-És ha ő is hasonlóan érez, akkor megbocsájt neked.
-Vagy nem.-nevettem el magam kínosan.
-Ma jönnek a nagyiék.
-Igen?-csillant fel a szemem.
-Igen, és lehet hogy beugranak Benék is.
-Úúú Benék?-Örültem már előre. Ben apu testvérének a fia, és nálam egy évvel idősebb.Kiskorunkban imádtuk egymást, olyan volt nekem mintha a bátyám lenne, csak aztán elköltöztek, és azóta csak nagyon ritkán találkoztunk.
-Úúúú igeeen.-utánozott apu.
-Nekem jobban áll.-nevettem el magam.-Biztos ne segítsek?-kérdeztem.
-Nem kell, inkább takarítsd ki a szobád.-mondta gonosz mosolyra húzva a száját.
-Öhm. Nem lenne úgy jobb, hogy én addig főzök, ameddig te kitakarítod a szobám?-próbáltam meg a lehetetlent.
-Nem-nem. Menj csak, és minél hamarabb nekifogsz, annál hamarabb végzel vele.
   Tehetetlenül felsóhajtottam, majd elindultam a szobám felé, hogy kitakarítsam.Kemény 1,5 óra után fáradtan huppantam le a szobámban levő kanapéra, és önelégülten néztem végig a szobámon.
   Nem pihenhettem sokáig, ugyanis apu kiáltott fel, hogy megérkeztek Benék.Vidáman szökdécseltem le az emeletről, egészen a nappaliig, ahol már ott üldögéltek Benék.Már nagyon-nagyon régen láttam Bent, és nagyon sokat változott. Látszólag megkomolyodott, tisztára úgy néz ki mint egy felnőtt.Mondjuk jobban belegondolva az is.A magamban megalkotott kép Benről pillanatok alatt darabjaira hullott, ugyanis amint meglátott, nemes egyszerűséggel rám ugrott (??), aminek következtében én elestem, ő meg rám.
-Szállj már le rólam!-lökdöstem nevetve.
-Jól van na.-tápászkodott fel rólam.-Régen megbírtál.-csóválta a fejét szomorúan.
-Dehogy is!-tiltakoztam nevetve.-Régen én ugrottam a te nyakadba.
-Tényleg.-csapott a homlokára.
-És én még azt mertem feltételezni rólad, hogy megkomolyodtál.-forgattam a szemem drámaian.Miközben odamentem apu testvéréhez, Zolihoz, és őt is megölelgettem.-Móni?-kérdeztem, mert sehol sem láttam a családjuk harmadik tagját.
-Már egy ideje nem él velünk, elköltözött.-magyarázta Zoli.
-Ó, bocsi.-húztam el a szám.
-Semmi gond.-mosolyodott el halványan Ben, majd apuhoz fordult.-Mikor eszünk?-tette fel a számára legfontosabb kérdést, belőlem meg ki tőrt a nevetés.
-Mikor ideérnek a nagyiék.-jelentette be ünnepélyesen apu.
-És mikor érnek ide?-"szenvedett" Ben.
-Az előbb hívtak, kb. még két óra.-vonta meg a vállát Zoli.
-Akkor gyere Zsani, megmutatod a szobádat.-indult el az emeletre, én meg hitetlenkedve utána indultam.Bement a szobámba, levágta magát az ágyamra, majd ismét megszólalt.-Na, mesélj!Mi történt veled, ameddig nem találkoztunk?
-Hosszú sztori. Inkább mesélj te!-ugrottam mellé.
-Inkább kérdezd, ami érdekel, mert különben szétunod az agyad.
-Oké. Csajokkal hogy állsz?-húzogattam a szemöldököm.
-Ezt kérdezhetném én is.-nevetett fel.
-Lehet hogy most belegázolok a kicsi lelkedbe, de én a csajokkal sehogy sem állok, mert a fiúkat szeretem.-nevettem fel a végére.
-Te jó ég!-kapott a szívéhez.-Úr Isten! És én eddig azt hittem, hogy te a csajokat szereted! Egy élet omlott össze bennem!-színlelt haldoklást, én meg már annyira nevettem, hogy a könnyem is kicsordult.
-Na, de visszatérve az eredeti témára. Van barátnőd?-próbáltam komolyodni.
-Miért érdekel annyira? Figyu, én már előre szólok, hogy köztünk nem lehet semmi. Mármint érted, túl jó pasi vagyok hozzád.-mondta halál komolyan.
-Plusz unokatesók is vagyunk.-mondtam "bánatosan".
-És még ez is.-csettintett komolyan, mire én már nem bírtam, és újra kitört belőlem a nevetés.
-Na, és neked, van barátod?-kérdezte mire rögtön befejeztem a nevetést, és már komolyan válaszoltam a kérdésére.
-Nincs. Vagyis...Hosszú történet.-zártam le az egészet.
-Van időm.-vonta meg a vállát.
-Hát jó. Van egy fiú Márk. Szeretem. Jártunk. -magyaráztam szerintem érthetően az én kis drámámat.-Csak szépen magyarul megmondva, elbasztam.A szülinapi bulimon egy másik sráccal csókolóztam mindenki előtt, és a legrosszabb, hogy előtte is.  És szakított velem.És a legszörnyűbb, hogy jogosan...
-Eddig is tudtam, hogy hülye vagy, de hogy ennyire...-rázta meg a fejét.-Na gyere ide.-tárta szét a karját, én meg szorosan hozzábújtam, és úgy bőgtem.
   Nem tudom mennyi ideig sírhattam, csak azt vettem észre, hogy apu hív, mert megérkeztek a nagyiék.
-Menj, és szedd rendbe magad, mert nagyon szarul nézel ki, megvárlak.-mondta Ben.
-Kösz, én is szeretlek.-mondtam, majd bevonultam a fürdőszobába, és lemostam az elkenődött sminkem, és újat tettem fel.
   Mikor elfogadható kinézetet varázsoltam magamnak, visszamentem a szobámba, de nem volt ott senki.
-Ben!-kiáltottam.
-Itt vagyok!-jött a válasz az erkély felől.
-Mit keresel itt?-mentem oda hozzá.
-Látom hamar túltetted magad a szakításunkon.-hallottam meg egy gúnyos hangot az utca felől.A hangot, amit ezer közül is felismernék. A hangot, amely hatására a szívem hevesebben ver, a hangot, ami ha kell megnyugtat, és ha kell feldühít. A hang, amit bárcsak ne most hallottam volna, és bárcsak ne így.
   Hirtelen azt sem tudtam mit csináljak, csak álltam ott, és kapkodtam a fejem a két fiú között.
-Hello. Ben vagyok.-intett Ben, azt hiszem azért, hogy oldja a feszültséget.
-Én meg egy idióta. Örültem. -mondta Márk, majd elindult.
   Gondolkodás nélkül szaladtam le az emeletről, ki a házból, egyenesen Márk után.
-Márk, várj!-kiáltottam utána.Szép lassan megfordult, és mintha csak szívességet tenne rám nézett.-Tudom, hogy mindent elrontottam.Tudom, hogy az én hibám. Tudom, hogy nincs mentségem.Azt is tudom, hogy nagyon megbántottalak, és nagyot csalódtál bennem.Nem mondom, hogy nem tudnék élni nélküled, mert az közhelyes, és nem is igaz.Lehet hogy tudnék nélküled élni.De nem akarok.Mert szeretlek, és nem akarlak elveszíteni.-lehajtottam a fejem, és a földet kezdtem el vizslatni.-Azok után, amit tettem, azt is megértem, ha soha többé nem fogsz nekem megbocsájtani.De ha még egy picit, egy nagyon nagyon kicsit szeretsz, akkor adj még egy esélyt.-fejeztem be a kis monológomat, és a könnyeimet törölgetve vártam a válaszát.
-És ki az a Ben?-kérdezte egy kis idő után.
-Az unokatesóm.-válaszoltam.
   Nem szólt egy szót sem. Pár pillanat múlva közelebb lépett hozzám, majd államnál fogva felemelte a fejem, így kénytelen voltam a szemébe nézni.Közelebb hajolt hozzám,  majd lágyan megcsókolt.Belemosolyogtam a csókunkba, aminek hatására ő is elmosolyodott.
-Nem tudlak nem szeretni.-suttogta, mire én újra megcsókoltam.
-Figyelj.-kezdtem amikor elváltunk egymástól.-Nekem vissza kell mennem, mert összegyűlt a család nálunk, és hát...
-Tudom, tudom.Nyugi, én hazamegyek, és majd ha lesz időd akkor találkozunk.Nem gond.
-Nem, igazából azt akartam megkérdezni, hogy bejössz-e.-mosolyogtam rá.
-Nem akarok zavarni.
-Na jó. Egy feltétellel engedem, hogy hazamenj.-bólintott, úgy hogy folytattam.-Ha otthon vannak a szüleid.-jelentettem ki, mire elröhögte magát.
-Holnap reggel jönnek haza.-ismerte be, mire mosolyogva megragadtam a karját, és elkezdtem befele húzni.
-Nyugi, nem lesz semmi baj, aput már ismered, Ben meg az apja, és a nagyszüleim meg jófejek.-magyaráztam.
-Oké-oké, de nem maradok sokáig.
-Nem is. Csak holnap reggelig.-bólogattam helyeslően mire kikerekedett szemekkel nézett rám. Beszédre nyitotta a száját, de nem hagytam, hogy megszólaljon, ugyanis berángattam a lakásba, ahol már a nagyiék nagyban beszélgettek.
-Sziasztóóók.-ugrottam a nagyszüleim nyakába.
-Zsanett!-köszöntött a nagymamám.-Hogy megnőttél.-állapította meg, mire én csak mosolyogtam, majd odaléptem Márkhoz, és megszólaltam.
-Kedves mindenki, bemutatom a barátomat, Márkot.-mutattam rá.-Márk, ő itt az unokatesóm, Ben, bár már volt szerencsétek találkozni.-mutattam közben Benre.-Ő Zoli, a nagybátyám.-mutattam Zolira.-És ők itt a nagyszüleim.
-Üdv.-intett Márk zavartan.
   Miután mindenki megismert mindenkit, Ben legnagyobb örömére asztalhoz ültünk, és megebédeltünk.Utána meg a nagyiék elvonultak a vendégszobába lepihenni, mert kifárasztotta őket az út.
-Ki segít nekem elpakolni, és mosogatni?-tette fel a rettegett kérdést apu, mire mindenki a nappaliba menekült kivéve Márkot, mert ő még nem tudta, ez mivel jár.
-Márk, látom csak te maradtál...-kezdte apu, de nem tudta befejezni, mert megadtam magam.Nem akartam, hogy a barátom -aki nem mellesleg a világ legeslegjobb barátja - mosogasson az apámmal.
-Na jó, majd én segítek.-sóhajtottam.-Addig te menj, és ülj le a nappaliba, mindjárt jövök én is.-mondtam Márknak.
-Jobb ötletem van.Inkább kíméljük meg apukádat, elvégre ő főzött, mi majd megoldjuk a mosogatást.-Villantott egy ezer wattos mosolyt, apura.
-Nekem ez így tökéletes.-vágta rá apu, és már ott sem volt.
-Hát oké.-motyogtam, és nekikezdtem, a pakolásnak.Kb. már 10 perce csináltam, amikor kezdtem megelégelni, hogy Márk csak ül a konyhapulton, és engem néz.-Nem szeretnél segíteni?-kérdeztem.
-Ja, de.-mondta, majd felállt, mögém sétált, és megölelt, majd állát a vállamra helyezte.
-Nem pont erre gondoltam.-mondtam, miközben megfordultam, és karjaimat nyaka köré fontam.
-Nem?-kérdezte, majd megcsókolt.
-Khm.Bocs ha megzavartam valamit.-Kezdte zavartan Ben, mire nevetve elváltunk egymástól.-Csak egy pohár vízért jöttem.
-Ja, tessék.-adtam oda neki egy poharat, majd folytattam a mosogatást.-Apuék?
-Nosztalgiáznak. Szerintem csak akkor fogják befejezni, ha a nagyiék lejönnek.
-Értem.
-Figyu, menjetek csak fel, én majd befejezem.-mondta Ben, de látszott rajta, hogy ha nem én lennék, akkor tuti nem csinálná meg helyettem.
-Nem kell, köszi.Ha Márk is hajlandó lesz segíteni, akkor 5 perc és végeztem is.-mosolyogtam rá.
   Márk nagy nehezen odasétált mellém, és segített, így viszonylag hamar kész lettünk. Úgy terveztem el, hogy amikor befejezzük a mosogatást hárman megnézünk egy filmet, de Ben eltűnt, úgy hogy kettesben mentünk fel a szobámba.
-Márk.-kezdtem, mire kérdőn felém fordult.-Nem akarlak elveszíteni.-mondtam halkan, mire közelebb lépett hozzám, és szorosan megölelt.
-Nem is fogsz, csak ne csinálj hülyeséget.-súgta a fülembe, mire én mosolyogva eltoltam egy picit magamtól, majd hosszasan megcsókoltam.-De azért remélem te is úgy szenvedtél mint én az elmúlt napokban.
-Jobban.-mondtam röviden.
   A nap további részét a családdal töltöttük.Beszélgettünk, nevettünk, ééés ittunk forralt bort.Este mindenki odagyűlt VOLNA a fához, csakhogy az nem volt sehol.
-Öhm. Apu, hol a fa?-kérdeztem.
-Jajj a faaa.-esett le neki.-Tudtam hogy valamit elfelejtek.-mondta, miközben bosszúsan indult kifele.-Zsani, légyszíves hozd a díszeket.
   Végül is fél óra elteltével a fa már feldíszítve állt a nappaliban.Az ajándékokat apu vette meg a nagyiéknak, és Zoliéknak, mert én nem tudtam, hogy jönnek.Szerencsére Márknak már régebben megvettem az ajándékát, és ki sem dobtam ameddig úgymond "nem jártunk".
   Igazi Karácsonyi hangulat alakult ki estére. Mindenki boldogan ült le a nappaliba, aminek egyik sarkában a fa gyönyörűen feldíszítve tündökölt.Pár héttel ezelőtt féltem. Féltem attól, hogy milyen lesz anya nélkül a Karácsony.Nem volt ugyanolyan. De rosszabb sem, mert olyan emberek vesznek körül, akik szeretnek.És ezt sosem tudom nekik eléggé meghálálni.
   Éjfél körül úgy döntöttünk, hogy eltesszük magunkat holnapra, ezért mindenki elvonult. Én és Márk is szép lassan felmentünk a szobámba.
-Boldog Karácsonyt.-mondtam Márknak, majd hosszasan megcsókoltam.
-Boldog Karácsonyt. -suttogta mikor elváltunk egymástól.
-Ennél boldogabb már csak akkor lehetne, ha itt lenne az a személy, aki már nem lehet itt.-mondtam halkan miközben egy könnycsepp suhant végig az arcomon.
-Héé, ne sírj.-törölte le a könnyet.-Ő mindig itt lesz veled, és vigyázni fog rád, még akkor is amikor nem is gondolnád.-mosolygott rám, majd egy puszit nyomott az arcomra.
-Köszönöm hogy vagy nekem.-öleltem meg szorosan, és azt kívántam, hogy az a pillanat örökké tartson. Mintha megérezte volna a kérésem, percekkel később sem engedett el magától, csak még szorosabban ölelt.Így álltunk mi Karácsonyeste.